MANDALA - Website of Gabor Kovacs

                               ÉLETRAJZ  /  CV

                  

     


       

   

Mottó: …A költő ma nem lehet olyan,  mint a költő…         

 /Gregori Corso/             

 
       1958-ban születtem Pécsett, s jelenleg is itt élek. Gyermekkoromat egy városszéli bányatelepen, István-aknán töltöttem, közel a mecseki erdőhöz, mely a kertünk végében kezdődött. Talán ennek köszönhetem, hogy van bennem egy bizonyos vadság, amit ösztönösen megőriztem.

       Nagyapám volt az, aki ezt a tulajdonságomat leginkább értékelte. S akkor is megvédett, amikor erre méltatlan voltam. Ez aztán igen mély nyomokat hagyott bennem. S az ő nagysága - bár foglalkozására nézve csak egyszerű bányász volt - máig példakép számomra. Emlékszem arra is, hogy egészen kis koromban apám egyszer azt mondta: "Tudod, amit szabad a Jupiternek, azt nem szabad az ökörnek." Mire én habozás nélkül ezt feleltem: én vagyok a Jupiter, és te meg az ökör. Akkor nem fogtam fel, hogy mit is mondok valójában. Ma már tudom, hogy nem sértegetni akartam őt, hanem - bármilyen furcsa - felszabadítani a konvenciók alól.

       A versírás tiltott-gyümölcs-szerű örömével (környezetem ugyanis nem túlzottan méltányolta az ilyesmit) középiskolás koromban találkoztam először, amikor sikerült papírra vetnem a következő sorokat:

Jeleket látok arcodon szomorúságodból,

remélem a tevéket megölni nem akarod?

Gyere, ülj mögém, induljunk,

s meglepődnek a kis állatkák,

mert mi valahol a sivatag mögött

fehér kenyereket hajigálunk.

 Nem vagyok biztos benne, hogy akkor tudtam, mit jelent ez az egész, de éreztem, hogy valami új dolog, Olyan, mint egyfajta belső fény, ami csak lassan dereng fel előttünk. Ennek ellenére sokáig nem beszéltem róla senkinek. Körülbelül ekkortájban, tizennyolc éves koromban fordult érdeklődésem a kínai és japán költészet és piktúra felé. Ekkor ismertem meg Li Taj-po, Tu Fu és Po Csü-ji verseit, amelyek valami oknál fogva nagyon nagy hatást tettek rám. Később aztán felfedeztem a japán-színház, a teaszertartás és a virágrendezés sajátos üzenetét is.

        Ezzel már röviden jeleztem is, hogy milyen irányban kerestem a művészi inspirációt, a szellemet, ami túl van a sablonokon. Persze, mindez nem jelenti azt, hogy nem voltak magyar példaképeim. Ilyen volt például mindenek előtt Weöres Sándor, vagy rajta keresztül Hamvas Béla, sőt a kortársak közül az 1948-ban született Kemenczky Judit, aki több nó-darabot is lefordított (lásd Vekerdy Tamás: A színészi hatás eszközei - Zeami mester művei szerint, Magvető Kiadó 1974).

       A középiskola után elvégeztem a Pécsi Tanárképző Főiskola földrajz-rajz szakát, melynek folyományaként tanárként helyezkedhettem el. Ezt követően verseim jelentek meg a Kortársban, az Új Symposionban, a Stádiumban és más folyóiratokban. Időnként külső munkatárs vagy szerkesztőtárs is voltam valamely újságnál, ilyen volt például A helyzet c. pécsi hetilap vagy a Sétatér és az Együtt c. havilap. Ez utóbbi ugyan - munkahelyi, intézményi lap révén - csak félig volt nyilvános, mégis érdekes feladatnak bizonyult számomra. 1999-ben pedig Egy sas délutánja   címmel megjelent első verseskötetem. Főként a keleti tradíciókban gyökerező látásmódomat később jelentősen befolyásolta az a fejlemény, hogy diplomát szereztem a PTE Mozgókép- és médiakultúra tárgyú, szakirányú továbbképzésén, amelynek igazi gyümölcse Az özvegyégetés című könyvem lett, mely a Kelet Kiadó gondozásában jelent meg 2008-ban. Jelentős szünet után jelent meg következő esszékötetem, Napsütötte eretnekségema Pro Pannonia Kiadónál 2015-ben.

       Ami egyébként a publikációkat illeti, azt hiszem,barátaim ösztönzése nélkül, csak ritkán léptem egyről a kettőre. Valószínűleg azért, mert soha nem éreztem a háttérbe-szorítottságot, ráadásul mindig is vonzódtam az ún. földalatti irodalom iránt, amit a legtöbbször nem a sikertelenség tanújeleként, hanem inkább rejtett életerőként éltem meg.

       Talán ebből fakad az is, hogy a versírás lényege számomra egyfajta természetesség, azaz mindenfajta mechanizmus tagadása, ami rendszerint együtt jár a megmunkálás egyszerűségével, sőt, ha lehet így fogalmazni, a legmagasabb rendű igénytelenséggel. Zeami Motokijo, a japán klasszikus színház - a nó-színház - mestere egy helyütt azt mondja, s ezzel mélységesen egyetértek, hogy a legmagasabb stílus a nem-stílus, a nincs-stílus, mely anélkül, hogy az abszolútra törne, túlér önmagán.

       Tény, hogy a jelenségek mögött rejlő titkok megvárnak bennünket, csak töretlenül kell kitartanunk egy hang, egy érzés, egy szikra valóság mellett. A föladott szándék ugyanis az egyedüli biztosíték a szembesülésre.

       A szem felnyitása önkéntelen, miként az írás is, ha eleven. Fölkelni e jelre, nem az óracsörgésre, nem az ébresztésre. Nem tudni, amit tudni kell. - Ez a versírás nyitva tartott ablaka.